A
WANDERERS együttes
(1963
- 1976)
Történet
I.
Boldog békeidők. Amikor még minden szép volt……..
(1963-1970)
II. A
„Nagy Csapat” (1969-1970)
III.
Barátokkal, még elég magasan. (1970-1973)
IV.
Lejtmenet (1973-1976)
Lásd még:
Zoltán János: Rockcirkusz
Kelemen András & Oláh Árpád: A magyar rock bölcsője (1960-1970)
Beszélgetés
Haász Alberttel. /2003./
Interjú a Zenetudományi Intézet archívumából
www.youtube.com -> Wanderers együttes
Wikipedia - Wanderers együttes
Zenék
Plakátok
1963 őszén, WANDERERS néven beat-zenekart
alapított. Persze a vállalkozó kedven kívűl
ilyesmihez már abban az időben is szükség volt
egyéb "kellékekre" is. Legelsőként néminemű
hangszer tudásra. De ezzel nem volt nagy gond.
Berta
József /
szólógitár / többéves hegedűsi
múlttal a háta mögött váltott
gitározásra, s már
ekkor feltűnt technikás, precíz játéka.
Rédey
Gábor /
basszusgitár / a zongora billentyűit cserélte néhány év
után a basszusgitár húrjaira. /Amúgy
remekül énekelt./
Vitális József /ritmusgitár
/ bár különösebb zenei képzésben
nem részesült, tehetséges, különlegesen
laza csuklójú gitáros volt. Jól
körül kellett annak néznie az akkori mezőnyben, aki
nálánál jobb ritmusgitáros keresett!
De Hoffmann
Péter / dob /
sem a megalakulást megelőző hónapokban vett
kezében először dobverőt! Szóval már nagyon hamar
kiderült: van fantázia - legalább is zeneileg - az
együttesben.
A figyelmet főleg kiváló
instrumentális
megszólalásával hívta fel magára a
zenekar, ami különösen a Shadows-számok
interpretálásában csúcsosodott ki. De itt
kezdte – nem éppen sikertelen -
pályafutását a két Tolcsvay testvér
/Béla és László/ is,
akik közel egy évig voltak a zenekar
tagjai. ( Majd nem sokkal később saját
zenekart alapítottak. De erről még lesz
szó.)
Az
akkoriban
évről-évre
megrendezésre kerülő Amatőr Zenekarok
Országos
Seregszemléjén már az első
indulásukkor, 1965-ben aranyérmesek lettek, amit
megismételtek a következő két
évben is! (Ebben az időben minden
gitáros/éneklős
együttes ebbe a kategóriába
tartozott, akiket a hivatásos,
vizsgázott, elsősorban vendéglátóhelyeken
zenélő
„kollégák” mélységesen lenéztek,
és csak „je-je zenészeknek” aposztrofáltak).
1965 végén Rédey Gábor szolgálataira a honvédség is igényt tartott, és így megüresedett helyére Sánta Antal került, aki nemcsak kitűnően pótolta elődjét, - annak minkét funkciójában – hanem hét/!/ éven keresztül a WANDERERS húzóemberének is bizonyult. Precízen gitározott, és ezzel egy időben remekül énekelt, több stílusban is otthonosan mozgott. 1966 nyaráig az együttes ebben az összeállításban szerepelt, amikor két új taggal bővült a gárda.
A szegedi Mary Zsuzsa az 1966-os
salgótarjáni Országos Amatőrzenei
Fesztiválon tűnt fel, és Módos
Péter, a későbbi televíziós zenei
szerkesztő, /akkoriban a KISZ
Bizottság Agit. Prop.
Osztályának egyik befolyásos
személyisége/ ötletére, az ő
bábáskodása mellett/!/, ezek után
Budapestre
költözött, és a WANDERERS tagja lett. Nemcsak
szólistaként „villogott”, hanem, ha három
/vagy több/ szólamú számot
játszott az együttes, ő énekelte a legfelső
szólamot, amivel /a női énekes
szereplésén túl/ színesedett az
együttes repertoárja. Nyár végén
pedig
jött Haász Albert.
zenészek
közül – Tőricht
György /DOGS,
METEOR)/ Maka Béla
/ex-METRÓ-s/,
Bolba: Jó az a Preludium, de most már
játszatok igazi tánczenét!
Haász: De Lajos, minden zenekar azt
játszik,
miért ne csináljunk valami mást?
Bolba: Nem véletlenül
játszik azt a többi,
játszatok csak Ti is azt!
Ettől kezdve – ennek megfelelően –
Haász Albert (az együttes saját számainak
túlnyomó többsége az ő alkotása
volt!) nem törekedett az általános
slágerzenei irányzattól eltérő
szerzemények
komponálására. Született az idők során
összesen vagy tíz saját szerzeményű
szám, de a rádiós döntnökök szerint
egyik sem volt annyira jó, hogy felvételre
érdemesítsék. Az egyik túl dallamos, a
másik túl ritmusos, a harmadik túl
elvont, a negyedik nagyon banális, stb… A legérdekesebb
/és mindenképpen
jellemző/ a következő eset volt: Haász Albert írt
egy számot, amely egy görög
népdalra épült. (Elnézést, ha ez nem
lesz mindenki számára érthető, de
másként
mégsem lehet leírni.) Szóval a szám 11/8
–ad ritmussal indul, majd átvált
7/4–re, amikor az ének belép, akkor 6/4-ed
következik, és végül ismét
11/8-addal fejeződik be. (Magyarázatként: ilyen ritmusok
– 11/8 ill. 7/4 – szinte
kizárólag a balkáni népzenében
találhatók. Nemcsak a hazai, de a külföldi
popzenében is ezen ritmusok alkalmazása
teljességgel ismeretlen.) Az egész elég
sötét tónusú szám, annál is
inkább, mert a szöveg arról szól, hogy
„számkivetett szegénylegények nyomorognak
távol szeretteiktől az erdő sűrűjén.”
Az elutasító értesítés így
szólt: „Az Erdő
sűrűjén c. szerzeményét a
Bíráló Bizottság nem fogadta el, mivel az
sablonos, szokványos, nem elég
invenciózus.” Lehet ezt érteni? Tehát
nem az a baja, hogy „Ilyen, Uram – nincs! Amit itt Ön
összehordott, az a zene
megcsúfolása. Lila agyrém! Zenei nonszensz!” Mert
ezen legalább lehetett volna
vitatkozni! De hogy…..!? Szóval a továbbiakban – ki tudja
mely okból? – a saját
szerzemények nem tudtak eljutni a szélesebb
közönséghez. A fellépéseken
általában tetszéssel fogadták, de
kirobbanó sikerre – néhány kivételtől
eltekintve – csak az a szerzemény számíthatott,
amelyiket a közönség a rádióból
megismert. De a Wanderers-számokat onnan nem ismerhette.
A
WANDERERS a kezdetekkor elsősorban kisebb iskolai
rendezvényeken, majd
nyolc–tíz hónap után már két
tánciskolában, a Horizontban és a Kapás
utcaiban
játszott. Ez utóbbi közelében, a Kapás
utcai Úttörő Házban próbálhattak, -
ami
nem kis részben a már
említett Módos
Péternek volt köszönhető, aki - abban az
időben – egy kicsit a zenekar mentorának
számított. 1965–ben nyert aranyérem
egyben belépőt is jelentett az akkor „elit” – osztályba”,
megsokasodtak a
meghívások a különböző
szalagavató-és gólyabálokra, a
közös koncertekre más,
hasonló színvonalú együttesekkel.
Megdöbbent.
Azt
hitte – így ő – hogy itt a vállalat fiataljai /50–60 fő/
szórakoznak. De, hogy
ennek minimum a tízszerese/!/, és hogy
közöttük alig-alig látott ismerős
arcot……..!? Másnap már hivatta a KISZ titkár
Stomfait, és lekapta őt a tíz
körméről. Az hiába érvelt azzal, hogy ebből
az intézet KISZ szervezetének
milyen jó kis pénz gyűlik össze, amit majd a
fiatalok kedvezményes
üdültetésére, meg még erre-arra stb.
tudnak fordítani, – nem használt semmi.
„Ez nem szórakoztató központ, hanem
tudományos intézet. Mit szól ehhez a
minisztérium, ha erről tudomást szerez?” – érvelt
az igazgató.
Így
azután alig egy éves tündöklés
után megszűnt a klub.
Az 1969-1970–es idényt új
összeállításban kezdte tehát a
WANDERES a Bercsényiben. A dobnál egy
„A”-kategóriás, igazi klasszis ült Bihari
István személyében. A Vitálist
váltó Jeszenszky
István nemcsak jó képességű
szólógitáros, hanem jó
mozgású, jól éneklő,
igazi „show-man”volt. Képes volt – egyszerűbb dolgokat - a
fogával is
elgitározni! /lásd: Jimmy Hendrix/.
Berta így többször letehette a gitárt,
és trombitálhatott Marió szaxofonozása
mellett. Marió magabiztonságban és színpadi
mozgásban nem maradt el Jeszenszky
mögött. Zenei teljesítményéről
már volt szó. Sánta hozta
megbízható, magas
színvonalú ének-és basszusgitáros
formáját. Haásznak az éneklésben, a
vokálozás mellett, Jeszenszkyvel együtt, csak a
harmadik-negyedik szóló-énekesi
poszt jutott. Az a helyzet állt elő, hogy az együttes
egykoron legképzettebb
zenészének számító Haász,
saját hangszerén, ebben az
összetételben - lévén, hogy a jazz
és az improvizatív
játék tényleg nem volt az erőssége –
lényegében a sor végére
szorult. (Pedig azért az évek alatt nem lett
rosszabb!)
Általában 15-20 perccel a kezdés
után a Bercsényiben már bezárták a
kapukat. Ekkorra rendszerint telt ház volt,
ami 650 embert jelentett. A zenekar öt tagja ekkor már
egyértelműen a
zenélésből kívánt a továbbiakban
megélni, ami – abban az időben – csak akkor
tűnt valóban reális célnak, ha az ember Nyugatra
ment – vendéglátózni. Mivel ez
a lehetőség Haászt közel sem vonzotta annyira, mint
a többieket, ezért átadta
az ezzel kapcsolatos ügyintézői teendőket a minden
hájjal megkent
Jeszenszkynek, aki - bár derekasan igyekezett a
kívánt célt elérni – hónapok
multán sem tudott konkrét eredményt felmutatni. Az
együttes ázsiója ugyan
minden szinten folyamatosan növekedett, egyre nagyobb
közönség előtt lépett
fel, ahol egyre több szakmabelit is lehetett látni – de a
gázsi osztáskor ez
még mindig nem eredményezett egyértelműen derűs
arcokat. Jó fél év múlva Bihari
– elfogadván a külföldi útra induló
WINKELMAYER BRASS invitálását – távozott.
Jött helyette az ATLANTIS zenekarban ismertté vált Kovács Jocó
/amúgy József/.
A váltás nem törte meg az együttes zenei
lendületét, mivel Jocót csak nagy
rosszindulattal lehetett volna elődjénél
gyengébbnek
nevezni.
De alig telt el egy újabb fél év,
Bertát a hadsereg (eddig elég jól sikerült
„családfenntartóként” a dolgot
„elsumákolni”), Mariót pedig Danyi Attila „vitte el” az
„új”ATLANTIS-ba. (A
régi, baráti viszony – legalábbis
átmenetileg – meg is romlott emiatt a két,
egykori KON–TIKI-s harcostárs között.) De, hogy a
kép teljes legyen: Gallusz
György, a jó nevű jazz-orgonista, egy triót
alapított. Basszusgitáron
Jeszenszky, a doboknál Kovács Jocó. (Ahogy
Haász Albert erre az időre
visszaemlékszik: egyszerűen nem értette, hogy a csapat
talán legértékesebb tagját,
Sánta Antalt – művész neve: Goló –
miért nem hívták el valami remek
ajánlattal. Persze – mint mondta – az sem
kizárt, hogy hívták, csak ő nem ment. És
nem is beszélt róla! De ez már sohasem
fog kiderülni, lévén, hogy 2003-ban elhunyt.)
III. Barátokkal, még elég
magasan.
Jött – Georg Haymann dobjaival – BÁlizs GÁbor /egykori HOBBY, majd CENTRAL/. Nem volt éppen rossz dobos, – persze akkor nem is igen jöhetett volna – nagyon elegánsan dobolt, de azért messze nem úgy, mint közvetlen elődje; és Sztankay LÁszló /ő egykor szintén a HOBBY zenekarban játszott/, akit Jeszenszky „fedezett fel”.
Az
1971-es évnek tehát két új taggal
vágott neki a megfogyatkozott WANDERERS:
Sztankay
László – szólógitár,
Sánta
Antal – basszusgitár,
Haász
Albert – orgona,
Jeszenszky
István /még ő is van!/ -
gitár.
(Ezen
kívül valamennyien: + ének!)
Na, és Bálizs Gábor a doboknál.
A
kényszerváltozások miatt az együttes
stílusa erősen leegyszerűsödött. Sztankay
biztos kezű fiatal gitáros volt, de nem érte el sem
Jeszenszky lezserségét, sem
Berta precizitását. A rutinról nem is
beszélve! Tisztán és jól énekelt.
A repertoárban túlsúlyba került a
többszólamú slágerzene, ami a hangszerparkot
és a tagok adottságait figyelembe véve, teljesen érthető volt. Mivel pedig
az
elsődleges szempont volt, hogy a szinte teljesen kiüresedett
együttes minél
előbb, ütőképesen, hírnevéhez
méltóan tudjon szerepelni – nem volt idő saját
számok kimunkálására. De ennek
szükségességét az új tagok sem
igazán érezték, a
régebbiek véleményét pedig már
ismerjük.
évek óta
játszott
néhány saját szám. A Bercsényi klub
továbbra is jól működött, a
meghívások
száma nemigen csökkent, az együttes gázsija
elég tisztességes volt. Gólyabálok,
szalagavatók, „E”-épület, Kertészeti Egyetem.
Szóval még „ment a szekér”, de
azért a hanyatlás szelét már lehetett
érezni. Főleg Jeszenszky távozása után.
Azok az együttesek – legyenek akár a legrégebbiek –
akik nem jutottak
rendszeres rádió felvételi lehetőséghez
/vagy felvett számaikat nemigen
játszották, - mert ilyen is volt bőven/; nem jelent meg
lemezük, évente
többször nem szerepeltek a televízióban /akkor
még csak két csatorna volt!/ -
egyre inkább kiestek az érdeklődés
fókuszából.
Egyrészt – tekintettel a
többéves,
jó
kapcsolatra – a
kollégium vezetősége engedélyezte, hogy a zenekar
továbbra is a kollégiumban
próbálhasson, heti három este.
Másrészt –
lehet, hogy ezzel kellett
volna kezdeni
– az 1972-1973-as idényre a Hess András
téri Várklub szerződtette
vasárnap délutánokra az együttest!
(A
Várklub – ahol a fénykorában lévő
ILLÉS volt éveken keresztül a házigazda – az
ország egyik legpatinásabb és legrangosabb helye
volt. Akinek itt volt – még ha
csak egy évig is – a klubja, az büszke lehetett.)
Itt
azonban már csak négytagú
WANDERERS
lépett fel. Jeszenszky ekkor már közel egy
éve nem szerepelt a zenekarban. (Így
már azt sem kellett – érdekeltként –
megérnie, hogy a Bercsényi Klub bezárt.)
Noha a vezetőség és a Várklub
közönsége egyaránt meg volt elégedve a
zenekarral
/amaz nem kevésbé!/ - a következő idényben
mégsem került sor hosszabbításra.
„Legyen minden évben más. Így változatosabb
a dolog. Végülis, jó zenekar van
elég.”- volt a vezetőség koncepciója, és
ezzel az állásponttal nehéz lett volna
vitába szállni.
Lehet, hogy
már előbb is szót
kellett volna ejteni a Margitszigeti
Casinóról, amely hosszú éveken
át meghatározó szerepet játszott az
együttes életében, és ezen
történet mind a négy szakaszából
egyaránt
kihagyhatatlan. A Casinó
a hatvanas évek
elejétől a hetvenes évek
közepéig Budapest egyik legkedveltebb,
és – a Budai Ifjúsági Park után – a
legnagyobb nyári szórakozó helye volt.
Alapvetően vendéglátóhely, ahol jobbára a
„nem-teenager” közönség szórakozott.
A zene is inkább hagyományosnak mondható volt.
1969-ben a Casinó ezen a téren
modernizációt határozott el: a Pannónia
Vendéglátó Vállalat – a
Casinó is ő alájuk tartozott –
művészeti igazgatója, a már általa egy
ideje a „célkeresztben” lévő zenekart, a
WANDERERS–t szemelte ki erre a feladatra. 1969. május 1.-től
szeptember 3o.-ig
szerződtette mindennapos játékra az együttest. A
WANDERERS szereplése ráirányította
a fiatalabb korosztályok figyelmét az addig
általuk kevésbé ismert szórakozó
helyre, de - lássunk csodát – az addigi
látogatókat sem riasztotta el! (Csupán
a túlparti, Szt. István Park és
környéke lakói panaszkodtak a
megnövekedett
hangerő miatt.) Még három éven keresztül
szintén ez volt az együttes nyári
elfoglaltsága, ahol – természetesen - standard műsorukat
játszották mindvégig.
természetvédelemmel fog foglalkozni. A neki
felkínált állás pedig nem teszi
lehetővé, - még
mellékfoglalkozásban sem -
hogy
zenélni is tudjon. És a Sashegyen lett
természetvédelmi főfelügyelő.
Ezzel
lezárult a zenekar történetének harmadik
fejezete, melyre
leginkább az volt jellemző, hogy a
tagok elsősorban barátoknak tekintették egymást,
és csak utána munkatársnak.
Bár sok nehézséggel kellett megbirkózniuk,
de igazán sohasem érezték magukat
padlón. Önbizalommal telve, jókedvűen
zenéltek, és még Haász, ill. Sánta
sem gondolta
egy percig se komolyan, hogy nem elég jók. Pedig ők –
ebből a szempontból –
láttak szebb napokat is! Az elmondottakra mi sem jellemzőbb,
mint hogy a
zenekar ezen – Jeszenszkyvel együtt – öt tagja szoros
baráti kapcsolatot tart
fenn a többiekkel mind a mai napig. ( Pontosabban csak négy
tagja, - ill.
tartott, - mivel Sánta, mint
arról
már szó volt, 2003-ban hosszas betegségben
elhunyt. )
Tóth
Sándor
a GESAROL-ból /a P.MOBIL őse/ és Bajor
Endre /amúgy Sztankay sógora/ egy kisebb
zenekarból került az
együttesbe. Tóth gitártudása csak
ritmusgitározásra volt elegendő. Fakó,
rekedtes énekhangja ugyan alkalmassá tette őt
néhány szám eléneklésére, de
ütőképes énekesként nem jöhetett szóba.
/Viszont technikusi teendők
vonatkozásában rendkívül hasznos volt!/.
Bajor korrekten basszusgitározott, de
mellette csak vokálozásra volt alkalmas.
Utódja Simon
Gábor, a RA – II. zenekarból. Simon nagyon
jó kezű,
képzett gitáros volt. Jobb, mint Sztankay és Papp.
Már ameddig a
WANDERERS-be nem került! Régi zenekarában nagy
élvezettel /és nagyon jól!/
játszott Led Zeppelin, Ceam, Doors, J.Hendrix számokat. A
WANDERERS műsora azonban nem nagyon volt
ínyére. Lelassult, unottá
vált, és teljesen elszürkült a
játéka. (Ez
a két, egymás utáni, teljesen hasonló
jelenség, ha akkor nem is tűnt fel,
utólag azonban mindenképpen elgondolkoztató.)
Most már Haász maradt az egyetlen – jónak
mondható – szólóénekes, mert
Simon-nak ebben abszolút semmi gyakorlata nem volt. A
második/harmadik szólamot
- Bajorral együtt -még beénekelte, - az’tán
annyi.
„
De hát honnan veszed azt, hogy mi utáljuk őket?” –
kérdezett vissza Haász.
„Mert
csak rátok kell nézni. Úgy játszotok,
mintha közben legszívesebben lehánynátok
őket.”
A
buli végén Haász mindezt elmondta a
többieknek, s közölte, hogy ő is
felhagy a színpadi zenéléssel. Addig hajlandó még közöttük
lenni, míg nem találnak megfelelő
utódot, és amíg azzal nem lesz
játszóképes a zenekar. „De vigyázat!
Épp a
napokban közölte velem a kollégium igazgatója,
hogy néhány hónap múlva megkezdődik
a Bercsényi részleges felújítása,
aminek következtében a további próbák
lehetősége megszűnik.” – tette hozzá.
„Dehogy
keresünk új orgonistát, meg új
próbahelyet. Abbahagyjuk mi is „ – jelentették
ki a többiek egybehangzóan.
És
többet már
nem is léptek
fel.
De
nem is hiányoztak senkinek.
2013.-ban került elő az együttes egykoron , promóciós célra készült, próbatermi felvételeit tartalmazó kazetta. Ezeket tartalmazza Haász Albert által 2014.-ben megjelentetett dupla CD.
(A WANDERERS együttes próbatermi felvételei 1970.-72.-74. Lásd: YouTube)
Beszélgetés
Haász Alberttel. /2003./
Interjú a Zenetudományi Intézet archívumából
Zoltán János: Rockcirkusz
Kelemen András & Oláh Árpád: A magyar rock bölcsője (1960-1970)