Zontágh János
A
WANDERERS együttes
(1963
- 1976)
Történet
I.
Boldog békeidők. Amikor még minden szép volt……..
(1963-1969)
II. A
„Nagy Csapat” (1969-1970)
III.
Barátokkal, még elég magasan. (1970-1973)
IV.
Lejtmenet (1973-1976)
Beszélgetés
Haász Alberttel. /2003./
Interjú Haász Alberttel a Zenetudományi Intézet archívumából
Zenék
Hajtóvadászat
Preludium
Beszélgetés
Haász Alberttel. /2003./
ZJ:
A Wanderers
története így fejeződött be:
És
többet már
nem is léptek
fel.
De
nem is hiányoztak senkinek.
Egyetértesz a
történet utolsó mondatával?
HA: Részben. Mert még
egy-másfél év után is
volt, hogy megállítottak az utcán ismeretlen, vagy
csak látásból ismert
fiatalok, érdeklődtek, hogy mi van velünk, vagy
sajnálkoztak a dolgok ilyetén
alakulásán. De azon helyek vezetői is
hasonlóképpen nyilvánultak meg, ahol
addig gyakrabban felléptünk. De az tény, hogy
távozásunkkal nem keletkezett
észrevehető űr.
ZJ: Nyilván nagyon sokszor
végiggondoltad,
elemezted az akkor történteket, hogy mikor, mi volt az a
momentum, ami akkor
sorsotok alakulását erre, vagy arra fordította.
Hogyan látod ezt ma, és
másként–e, mint, ahogy akkor láttad?
HA: Nézd, a Wanderers
történetében nincs
semmi különleges. Mondhatnám akár, hogy
szokványos történet. Inkább csak
abban különbözik nagyon sok így-úgy
hasonlótól, hogy jóval hosszabb az
átlagosnál, hiszen több mint
tizenhárom
évet fog át, amiben a legjellemzőbb,
legmeghatározóbbak éppen a magyar
beat-zene hőskorának évei. A velünk egy időben
startoló zenekarok tagjai szinte
kivétel nélkül kedvtelésből kezdték
ezen zenélési formát. Aligha volt
közöttük
olyan, akinek az első pillanattól kezdve az járt a
fejében, hogy majd egyszer
ebből fog megélni, netán’ még híres ember
is lesz. Mindenki egy jópofa
kísérletnek, kalandnak tartotta az egészet.
ZJ: És ez az általad
általánosnak nevezett
szemlélet mikor kezdett megváltozni?
HA: Ez zenekaronként
változó. Na, meg persze
egyénenként is. Mindig is voltak, - és
nyilván ma is vannak - olyan fiatalok,
akik egyáltalán nem dédelgetnek semmiféle
ábrándot magukban pop-zenei
karrierrel kapcsolatban. De az „úttörőknél”, a
pályát 1961 és 1964 között
kezdőknél ez úgy 1965-1967 között kezdett
körvonalazódni. És nagyjából
ekkortól
indult meg a helyezkedés, a komolyabb verseny az
egzisztenciálisan minél jobb
pozíciókért. Addig inkább csak a
szórakozás, ill. mások
szórakoztatása volt a
cél. Ettől az időtől kezd jellemzővé válni az
állandó fluktuáció a zenekarokon
belül /és között/, ami a bandák jelentős
részének korai megszűnéséhez, vagy
évtizedes küszködéséhez /lásd:
Wanderers/ vezetett.
ZJ: És ennek mi volt a
magyarázta?
HA: Először is ne
feledkezzünk meg arról, hogy
itt 18 és 25 év közötti fiatalokról van
szó – többségében - ami már eleve
magyarázatot ad a jelenség nagy részére.
Mint mondtam, amikor elkezdték a közös
zenélést, nem gondolták, hogy ez milyen
irányba vezet. Kaland volt. Később
azonban már kezdett kivilágosodni a jövő
útja, aminek bejárását nem sokan
vállalták, másokkal pedig a többiek nem
akartak annak nekivágni.
ZJ: Részleteznéd ezt
egy kicsit?
HA: Volt, aki továbbra is
hobbyként kívánta
ezt az egészet csinálni. Mások viszont
rájöttek, /vagy megmagyarázták nekik/,
hogy dönteniük kell. És ekkor a tag/tagot:
-
kilépett,
mert
a tanulás, illetve a hivatás mellett döntött,
/itt a szülői ráhatás szerepe is
meghatározó volt/;
-
kilépett,
ill.
elküldték, mert összeveszett a zenekarvezetővel;
-
kilépett,
ill.
elküldték, mert más stílust
szeretett/szerettek volna játszani;
-
kilépett,
ill.
elküldték, mert nem volt hajlandó – vagy nem tudott
– „beszállni” a közös
énekfelszerelés
megvásárlásába;
-
behívták
katonának;
-
disszidált;
-
feloszlott
a
zenekar, mert nem volt próbaterem;……... és így
tovább.
Szóval
a beat-zenész közeg állandó mozgásban,
forrásban volt. A befektetett energiát -
zenekaronként és időszakonként
változóan - 30-50-80%-ban az emésztette fel,
hogy a tagcsere/tagcserék után a zenekar ismét
színpadképes állapotba
kerüljön.(Ez – főleg az 1970-es évek elejéig –
minimum 50-60 szám színvonalas
előadását jelentette!)
„A
történelem, a háborúk története”
és „a háborúban hallgatnak a
múzsák”. – mondják. A pop együttesek
története – a tagcserék, feloszlások,
újjáalakulások története.
Vészhelyzetekben
pedig a zenekar nem tud új, saját számokat
alkotni. Idő sincs rá, és a
gondolatokat is a napi problémák megoldása
köti le. Ez nem az építés, hanem a
tűzoltás, illetve kárfelszámolás időszaka.
Ezért nem véletlen, hogy az igazán
maradandót alkotó zenekarok /az ősrégiek
közül az Omega és az Illés, a
későbbiek közül a Hungária, Neoton, LGT,
Fonograf, és - ide sorolható - a
„Demjén-féle”- BERGENDY is/ akkor tudtak folyamatosan
saját szerzeményekkel
jelentkezni, amikor hosszú időn keresztül ezek a
problémák elkerülték őket.
ZJ: És akkor milyen
szempontok döntötték el,
hogy ki, milyen magasra emelkedett, ill.
emelkedhetett?Nyílván ebben a
kultúrpolitikának
– ahogyan azt sokan és sokszor említették –
jelentős szerepe volt.
HA: Nem szeretnék
mindenkinél okosabb lenni,
hiszen ezek a nyilatkozók, túlnyomó
többségükben, szintén „nagy idők tanúi”.
De
mégis az a véleményem, hogy a kultúrpolitikának
a politika része
erősen fel van nagyítva! Az érthető, hogy a beat azon
jelenségeit, amelyek az
akkori idők általánosan elfogadott, és kívánatosnak
tartott
gondolkodási, és – főleg – viselkedési
irányvonalát rossz irányba
befolyásolhatták, igyekeztek háttérbe
szorítani! (Láthatunk ilyen törekvéseket
ma is, pedig régen túl vagyunk azon, amin túl
vagyunk.) De ezek visszaszorítása
nem, - vagy csak minimális mértékben - volt
politikai indíttatású. Annál is
inkább, mivel a zenekarok működésében
alig-alig található olyan - politikailag
kifogásolható momentum, ami bármiféle
veszélyt jelentett volna. (Erről
mostanában persze sokan egészen másként
nyilatkoznak. Többségük már akkor is
rendszer elleni tiltakozónak tartja magát, ha azt
énekelte: „folyton hull az
eső, mikor lesz már jó idő?”) De hát
én
is abban a korban éltem! És
láttam,
amit láttam. Viszont a kultúrálatlan
megjelenés, és – főleg – a hasonló
színpadi viselkedés, az sokkal inkább volt
„tiltott” kategóriájú, mert ez az
ifjúság, időnként nem is kis
részére, valóban nem kívánt
hatást gyakorolt.
ZJ: Tehát szerinted a
kulturáltság a
megjelenésben, a viselkedésben, és – talán
még – a zenélésben a döntő tényező
volt?
HA: Áh, dehogy. De
azért ez is számított.
Ugyanúgy, ahogy az élet minden területén a
szerencse. Meg a kudarctűrő
képesség. A megingatlan következetesség,
kitartás és optimizmus. És nem
elhanyagolható tényező volt a
zenekarvezetői gátlástalanság: hogy ne okozzon
neki lelki problémát kitenni akár a zenekar
legrégebbi és legrendesebb
tagját, ha egy összességében
hasznosabb embert tud helyette bevenni. Vagy, ha el
kell
áztatni valahol a
konkurenciát.
ZJ: És a tudás
mennyit számított? Na, meg a
pénz?
HA: Én most felsoroltam
néhány dolgot, ami
mind-mind számított. Többet – kevesebbet. De a
két legfontosabb szempont közül
az egyik valóban a tudás volt. A pénz –
kevésbé. Ez utóbbi addig a mértékig
volt nagyon fontos, amíg a zenekar olyan felszereléssel
tudott a színpadra
kiállni, amely megfelelt az akkor általános
színvonalnak. (Na persze ezt sem
volt könnyű - és főleg nem olcsó - elérni.)
De ez akkor úgy működött, hogy a
zenészek a keresetük túlnyomó
részét a zenekari felszerelés
fejlesztésére
fordították. Nagy többségük – a
kezdetekben szinte mindenki – csak
mellékállásban, hivatalos megfogalmazás
szerint „amatőrként” zenélt. Persze a
szülői besegítés sokat jelentett. De, ha ez a szint
meg volt, akkor már a pénz
szerepe a „befutásban” másodlagossá vált.
Két igazán döntő tényező volt:
1.A
tudás. /A zenészek egyéni
képességei, az előadott számok színvonala,
és a
produktum fogadtatása, népszerűsége./
2.
Az előnyös származás, családi- és
környezeti háttér.
Aki
ebben a két kategóriában magas „pontszámot”
kapott – az csaknem biztos „befutó”
volt. Akik csak az egyikben voltak ”jók”, azoknak az előbb
felsorolt, kevésbé
fontos szempontoknál kellett „pluszpontokat gyűjteniük” .
Azok
viszont, akik minkét fő szempont szerint gyengék voltak,
azok hiába produkáltak
„kiemelkedően” a kevésbé fontosakban, minimális
esélyük maradt.
ZJ: Az, hogy a tudás szerepe
döntő volt – az érthető,
és nagyon helyes. De miként kell értelmezni a 2. számú főszempontot?
HA: Megpróbálom
diplomatikusan megfogalmazni: Az, hogy az illető milyen
kapcsolati tőkével rendelkezik, és ez
milyen szempont
szerint alakult ki.
ZJ: Jó. Hát, aki
érti – érti. És ma ez a
helyzet mennyiben más?
HA: Én csak a
pályafutásom szűk másfél
évtizedéről tudok határozott
véleményt mondani. A mai helyzetben – azt hiszem –
a pénz, a tudáson kívül, szinte mindent
képes pótolni. Ezért, ha az előbbi
elemzésemet vesszük alapul, a tudás - ma is
jó, ha van, de már nem annyira
létfontosságú.
ZJ: A WANDERES-nek,a Te
általad
felsorolt kategóriák alapján,milyen
minősítést adnál?
HA: Összességében,
jó zenekar volt,
csak
„talán” nem elég jó! A kulturált
megjelenés, viselkedés, játékstílus
–
mondjuk: jeles. Viszony a
szerencsével: jó. Zenekarvezetői
gátlástalanság: elégtelen.
Kitartás,
következetesség, töretlen optimizmus:
közepes. A két legfőbb szempontban: a
színpadi produktum nem volt rossz, de viszonylag rövid
időszakokat
leszámítva, nem volt olyan, hogy arra akár a
szakma, akár a közönség felkapta
volna a fejét. Kellemes, színvonalas zene – semmi extra.
(Ámbár ilyen
produktummal nem egy zenekar ért el szép karriert!) Ami viszont a 2. számú főszempontot illeti, ott
soha egy percig nem
volt esélyünk a jó pozícióra.
ZJ: Ezek szerint azért olyan
nagy
igazságtalanság nem történt, hogy
zenekarodnak nem sikerült maradandót
alkotnia, és bekerülnie a ”magyar beat halhatatlanjai”
közé?
HA: Hát, ha az előnyös
származás meghatározó
szerepétől eltekintünk /ami már eleve hatalmas
igazságtalanság, de – sajnos –
érthető és természetesnek mondható
jelenség/ akkor valóban nem. Ha röviden
akarom a Wanderers pályáját jellemezni /kis
túlzással/: Ha ott volt valahol
– mindenki örült neki. Ha nem volt ott –
senkinek nem
tűnt fel. Egy
kicsit bővebben és másként: Ha több
lehetőséget kapott volna a rádiótól,
televíziótól, hanglemezgyártól
saját számainak a
népszerűsítésére,
megismertetésére – sok rajongója lett volna.
Így viszont különösebben tényleg
senkinek sem hiányzik. (Nem is nagyon jut az emberek
eszébe.)
ZJ: Ha valaki mostanság
szeretné hallani az
egykori Wandererst, sikerülhet ez neki?
HA: Mint az az együttes történetéből kiderül két Wanderers–számot a Magyar Rádió bármikor le tudna játszani /Hajtóvadászat, Preludium/, hiszen az meg van a szalagtárban. (Az egy más dolog, hogy vagy harminc éve ez egyik szerkesztőnek sem jutott eszébe.) Egyébként a Preludium - igaz 1989-ben készült, felújított változatban - és a Hajtóvadászat ezen a weblapon is megtalálható.
(2016.-os kiegészítés: Örvendetes fordulat történt 2014.-ben. Lásd a WANDERERS történet végét!- Z.J.)
ZJ: Befejezésként
annyit hadd mondjuk, hogy a zene máig komoly szerepet
játszik életedben! Valamint arról is ejtsünk
szót, hogy – csalódottság ide,
keserű szájíz oda – 1976 csak a
színpadon jelentette pop-zenei pályád
végét, mert egyébként ..........
HA: Egyébként pedig itt
fejezzük be. Aki pedig még további
részletekre kiváncsi a WANDERERS utáni időkből az
bőséges információra lel a www.HaaszAlbert.hu
honlapon.
Zenék
Hajtóvadászat
Preludium