A  WANDERERS  együttes

(1963 - 1976)

Történet
        I. Boldog békeidők. Amikor még minden szép volt…….. (1963-1970)
        II. A „Nagy Csapat” (1969-1970)
        III. Barátokkal, még elég magasan. (1970-1973)
        IV. Lejtmenet (1973-1976)

Lásd még:

Zoltán János: Rockcirkusz
Kelemen András & Oláh Árpád: A magyar rock bölcsője (1960-1970)

Beszélgetés Haász Alberttel. /2003./

Interjú a Zenetudományi Intézet archívumából

www.youtube.com -> Wanderers együttes

Wikipedia - Wanderers együttes

Zenék

Plakátok

I.  Boldog békeidők. Amikor még minden szép volt……..

 
       Négy tinédzser korú, vállalkozó kedvű ifjonc
1963 őszén, WANDERERS néven beat-zenekart  alapított. Persze a vállalkozó kedven kívűl ilyesmihez már abban az időben is szükség volt egyéb "kellékekre" is. Legelsőként néminemű hangszer tudásra.  De ezzel nem volt nagy gond.

Berta József / szólógitár / többéves hegedűsi
múlttal a háta mögött váltott gitározásra, s már
ekkor feltűnt technikás, precíz játéka.
Rédey Gábor / basszusgitár / a zongora  billentyűit cserélte néhány év után  a basszusgitár húrjaira. /Amúgy remekül énekelt./
Vitális József  /ritmusgitár  / bár különösebb zenei képzésben nem részesült, tehetséges, különlegesen laza csuklójú gitáros volt. Jól körül kellett annak néznie az akkori mezőnyben, aki nálánál jobb ritmusgitáros keresett! 
De Hoffmann Péter / dob / sem a megalakulást megelőző hónapokban vett kezében először dobverőt!     Szóval már nagyon hamar kiderült: van fantázia - legalább is zeneileg - az együttesben.
      
        A figyelmet főleg kiváló instrumentális megszólalásával hívta fel magára a zenekar, ami különösen a Shadows-számok interpretálásában csúcsosodott ki. De itt kezdte – nem éppen sikertelen - pályafutását a két Tolcsvay testvér /Béla és László/ is, akik közel egy évig voltak a zenekar tagjai. ( Majd nem sokkal később  saját zenekart  alapítottak. De erről  még lesz szó.)

         Az akkoriban évről-évre megrendezésre kerülő Amatőr Zenekarok Országos Seregszemléjén már az első indulásukkor, 1965-ben aranyérmesek lettek, amit megismételtek a következő két évben is! (Ebben az időben minden gitáros/éneklős együttes ebbe a kategóriába tartozott, akiket a hivatásos, vizsgázott, elsősorban vendéglátóhelyeken zenélő „kollégák” mélységesen lenéztek, és csak „je-je zenészeknek” aposztrofáltak).

    1965 végén Rédey Gábor szolgálataira a honvédség is igényt tartott, és így megüresedett helyére Sánta Antal került, aki nemcsak kitűnően pótolta elődjét, - annak minkét funkciójában – hanem hét/!/ éven keresztül a WANDERERS húzóemberének is bizonyult. Precízen gitározott, és ezzel egy időben remekül énekelt, több stílusban is otthonosan mozgott. 1966 nyaráig az együttes ebben az összeállításban szerepelt, amikor két új taggal bővült a gárda.

     A szegedi Mary Zsuzsa az 1966-os salgótarjáni Országos Amatőrzenei Fesztiválon tűnt fel, és  Módos Péter, a későbbi televíziós zenei szerkesztő, /akkoriban a KISZ Bizottság Agit. Prop. Osztályának egyik befolyásos személyisége/ ötletére,  az ő bábáskodása mellett/!/, ezek után Budapestre költözött, és a WANDERERS tagja lett. Nemcsak szólistaként „villogott”, hanem, ha három /vagy több/ szólamú számot játszott az együttes, ő énekelte a legfelső szólamot, amivel /a női énekes szereplésén túl/ színesedett az együttes repertoárja.  Nyár végén pedig jött Haász Albert.

      Haász Albert hosszas komolyzenei tanulmányok után lett az 1963 januárjában megalakult KON-TIKI zenekar zongoristája és egyben vezetője is. A KON-TIKI is ismert zenekar volt 1963 és 1966 között. Legemlékezetesebb szereplése az Amatőr Zenekarok Országos Seregszemléjének budapesti elődöntőjében volt, amikor az Egyetemi Színpadon megrendezett vetélkedőn a METRÓ és a SCAMPOLO együttes mögött, de az ECHO zenekar előtt végzett. Rövidebb-hosszabb ideig KON-TIKI tag volt – az ismertebb zenészek közül – Tőricht György /DOGS, METEOR)/ Maka Béla /ex-METRÓ-s/, Imre Attila /később: KEX/ Jeney Ferenc /FUTURAMA/, Mercsényi Tamás /JOSE ARZEMENDIA zenekara, majd később HAZZY OSTERWALD/, valamint Danyi Attila – aki aligha szorul különösebb bemutatásra.

    Az együttes fő erőssége a dallamos, többszólamú, nyugati (angol-amerikai) slágerzene interpretálása volt, melynek főszereplője a nagyon kellemes hangú Imre Attila volt. De jutott szólószerep Haász Albertnek is, míg Danyi és Jeney elsősorban a vokálozásban jeleskedett. 1966 nyarán Danyi – aki akkor a zenekar felszerelésének jelentős részével rendelkezett – megunván a gyakori és szinte mindig kényszer szülte tagcseréket, bejelentette távozását, amely – az említett ok miatt – egyben a zenekar feloszlását is jelentette. (A KON-TIKI-ről még részletesebben a www.KonTiki-zenekar.hu honlapon.)

    Ekkor kereste meg Haász Albertet a WANDERERS, aki elfogadta az invitálást az orgonista posztra, mivel látásból/hallásból már ismerte a zenekart, és nagyon jó véleménnyel volt róla. Ezzel egyszer, s mint megerősödött – az orgona belépése mellett – az énekesi front is, mivel Haász Albert e téren már a KON-TIKI-ben meglehetős gyakorlatra tett szert. Megjelenésével némiképpen megváltozott a zenekar repertoár-irányultsága: lehetőség nyílt olyan számok eljátszására is, amelyeket orgona nélkül nem tudtak volna hangzáshűen megszólaltatni. És mivel Haász Albert volt a legidősebb, és egyben a legképzettebb zenész, továbbá – közgazdászhallgató lévén – a zenekari ügyek intézéséhez is ő értett a legjobban, fél év után ő lett a zenekar hivatalos vezetője. Ekkortájt kezdett kikristályosodni az együttes további pályafutását mind végig jellemző stílus irányzat: a dallamos, általában igényesebb hangszerelésű, többszólamú slágerzene. Beatles, Peter & Gordon, Hollies, Seekers, Searchers, Simon & Garfunkel, Andy Williams, Yardbirds, Joan Baez, Moody Blues, Deep Purple és még sorolhatnánk azokat az előadókat, akinek több száma is az együttes műsorán szerepelt az elkövetkező néhány évben. De játszottak még Haász által a KON–TIKI műsorából „átmentett” country-zenét, spirituálékat Mahalia Jackson és a Weawers együttes műsorából, Swingle Singers átdolgozásokat. Na, és Shadows! Kb. tíz szám szerepelt tőlük a zenekar repertoárjában, melyet az együttes, - mint arról már szó is volt – ritkán hallható hangzáshűséggel adott elő. Ha klubjukban játszottak, az első „menet” - kb. háromnegyed óra – végig Shadows volt!

    Kezdetben a zenekarok kizárólag külföldi számokat játszottak, énekeltek – az eredeti hangzás minél jobb megközelítésének igényével. 1965-1966-tól kezdve azonban már megjelentek az első saját szerzeményű művek is. A WANDERERS próbált ebbe az irányba is lépni. Először instrumentális számokkal (Bizet: Gyöngyhalász, Bach: Air, Saint-Saents: A hattyú – feldolgozások), de azután megjelentek a saját szerzemények is (Füredi búcsú, Hajtóvadászat). Az első, énekes szerzeményük – főként szakmai körökben – feltűnést keltett: Haász Albertet megihlette a többszólamú, improvizációs jellegű, szövegnélküli feldolgozásokkal világhírűvé vált Swingle Singers énekegyüttes, és ennek hatására írt egy hasonló módon előadott számot, barokk stílusban, melynek a Preludium címet adta. Ez olyan jól sikerült, hogy attól kezdve ezt mindig-mindenki Bach-feldolgozásnak gondolta. Az l967-es amatőr zenekari fesztiválon – mint erről már szó volt – az együttes harmadszor is aranyérmes lett, ahol is a Preludium nagy sikert aratott.

    1967–ben elkészült a WANDERERS első két rádiófelvétele. Akkoriban mindig két számot vettek fel egy alkalommal. Erre - beszerelés, behangolás, hangzáspróba, felvétel, annak stúdióbeli kozmetikázása, keverése - összesen négy óra állt rendelkezésre. A Hajtóvadászat és a Preludium átment az átvételi zsűrin / ahogy azt akkoriban mondták: „zésítették”./ Játszották is őket hébe-hóba. Mikor szóba került esetleges újabb felvétel lehetősége, Bolba Lajos, a könnyűzenei felvételek fődöntnöke és Haász Albert között a következő beszélgetés zajlott le:

Bolba: Jó az a Preludium, de most már játszatok igazi tánczenét!
Haász: De Lajos, minden zenekar azt játszik, miért ne csináljunk valami mást?
Bolba: Nem véletlenül játszik azt a többi, játszatok csak Ti is azt!

    Ettől kezdve – ennek megfelelően – Haász Albert (az együttes saját számainak túlnyomó többsége az ő alkotása volt!) nem törekedett az általános slágerzenei irányzattól eltérő szerzemények komponálására. Született az idők során összesen vagy tíz saját szerzeményű szám, de a rádiós döntnökök szerint egyik sem volt annyira jó, hogy felvételre érdemesítsék. Az egyik túl dallamos, a másik túl ritmusos, a harmadik túl elvont, a negyedik nagyon banális, stb… A legérdekesebb /és mindenképpen jellemző/ a következő eset volt: Haász Albert írt egy számot, amely egy görög népdalra épült. (Elnézést, ha ez nem lesz mindenki számára érthető, de másként mégsem lehet leírni.) Szóval a szám 11/8 –ad ritmussal indul, majd átvált 7/4–re, amikor az ének belép, akkor 6/4-ed következik, és végül ismét 11/8-addal fejeződik be. (Magyarázatként: ilyen ritmusok – 11/8 ill. 7/4 – szinte kizárólag a balkáni népzenében találhatók. Nemcsak a hazai, de a külföldi popzenében is ezen ritmusok alkalmazása teljességgel ismeretlen.) Az egész elég sötét tónusú szám, annál is inkább, mert a szöveg arról szól, hogy „számkivetett szegénylegények nyomorognak távol szeretteiktől az erdő sűrűjén.” Az elutasító értesítés így szólt: „Az Erdő sűrűjén c. szerzeményét a Bíráló Bizottság nem fogadta el, mivel az sablonos, szokványos, nem elég invenciózus.” Lehet ezt érteni? Tehát nem az a baja, hogy „Ilyen, Uram – nincs! Amit itt Ön összehordott, az a zene megcsúfolása. Lila agyrém! Zenei nonszensz!” Mert ezen legalább lehetett volna vitatkozni! De hogy…..!? Szóval a továbbiakban – ki tudja mely okból? – a saját szerzemények nem tudtak eljutni a szélesebb közönséghez. A fellépéseken általában tetszéssel fogadták, de kirobbanó sikerre – néhány kivételtől eltekintve – csak az a szerzemény számíthatott, amelyiket a közönség a rádióból megismert. De a Wanderers-számokat onnan nem ismerhette.

    1967 végén Mary Zsuzsa – Neményi Béla hívószavára - odébbállt /hogy azután egy fél év múlva Dobos Attila oldalán tűnjön fel!/ Ekkorra azonban már a WANDERERS – immár hivatalosan is – profi együttesnek számított, mivel az Országos Rendező Iroda /ORI/, az eddigi szereplése alapján, annak nyilvánította. Egy darabig ismét öten voltak, majd 1968 vége felé Juhász Gyula /Marió/ került az együtteshez, aki jól képzett zenész volt /szaxofon + ének/, és aki tudását zenei konzervatóriumban, ill. már jó néhány zenekarban /pl. LIVERSING/ szerezte, ill. csiszolgatta. Ez a zenekar stílusában és hangzásában egyaránt némi változást indukált. Marió /bár remekül énekelt Elvist, Tom Jonest és Engelbert Humperdinck-et/ igazából a jazz és a soul műfajban érezte otthon magát. Ezzel a stílus-bővüléssel a zenekar többsége teljes mértékben egyetértett, sőt Berta – a szaxofon jelenlététől inspirálva – bősz trombita-tanulásba fogott.

    Vitális és Hoffmann húzta egy kicsit a száját. Ha már stílust bővítünk – így ők – akkor inkább a keményebb hangzás irányába nyissunk! Tehát ők az addigi irányvonal mellett a rythm & blues, a keményebb, torzított gitárt használó, általában csak egy énekest szerepeltető számokat hiányolták. Egyben azonban – Haász kivételével – mindenki egyetértett: nem kell saját szerzeményekkel bíbelődni. Úgy sem veszik fel, és felvétel hiányában egy „ismeretlen” saját szám – főleg, ha nem a törzsközönség előtt szerepel a csapat – kevesebbet „hoz a konyhára”, mint egy ismert, és jól előadott világszám.

    Szóval Marió belépésével az addig szemléletében eléggé egységes zenekarban feszültség támadt, ami 1970 –ben ahhoz vezetett, hogy Hoffmann, Vitális, Sánta és Juhász elhatározta: lecserélik Bertát és Haászt/!/. Bertát azért, mert vonakodott a torzított gitár használatától, Haász pedig „akadályozza a zenekar igazi képességeinek a kibontakozását” (Marió szerint: „amúgy sem valami spieler, hiszen billentyűs létére csak ugatja a jazzt, és az improvizatív játékot.”) Meg is vélték találni az utódokat Jeszenszky István – a nemrég feloszlott THOMASTIC együttes szólógitárosa - és Csiba Attila, egy ízig-vérig vendéglátós zenész személyében, aki zongora mellett szaxofonozott is. Jeszenszky az együttes minden tagjának a jó ismerőse volt, /erre még majd visszatérünk/, de a legjobb kapcsolatban azért Haásszal állt. Így érthető, hogy már a „tárgyalások” megkezdődésekor értesítette Haászt a fejleményekről, aki nem sokat teketóriázva, egy ifjúsági parki fellépés után „le is csapott a lázadókra”. Közölte a leforrázott  négy  „puccsistával”, hogy „ki vannak rúgva, mehetnek, ahová látnak, összeállhatnak, akivel akarnak – csak nem, mint Wanderers!!!” Másnap azonban – tekintettel a sokéves, harmónikus, közös munkára – Sántának, ill. – Berta közbenjárására – Mariónak lehetőséget ajánlott a maradásra, akik – talán nem túl nagy gerincességet tanúsítva – éltek vele. Így Hoffmann és Vitális távoztával már csak Berta maradt az alapító tagok közül. És ezzel lezárult a WANDERERS történetének első, leghosszabb és talán legdicsőségesebb szakasza.

    Bár a zenekarok története lényegében a tagcserék története, de azért az sem érdektelen /sőt…!/, hogy ez idő alatt mikor és hol szerepeltek, és ennek milyen visszhangja volt!
A WANDERERS a kezdetekkor elsősorban kisebb iskolai rendezvényeken, majd nyolc–tíz hónap után már két tánciskolában, a Horizontban és a Kapás utcaiban játszott. Ez utóbbi közelében, a Kapás utcai Úttörő Házban próbálhattak, - ami nem kis részben a már említett Módos Péternek volt köszönhető, aki - abban az időben – egy kicsit a zenekar mentorának számított. 1965–ben nyert aranyérem egyben belépőt is jelentett az akkor „elit” – osztályba”, megsokasodtak a meghívások a különböző szalagavató-és gólyabálokra, a közös koncertekre más, hasonló színvonalú együttesekkel.

    Az első, immár valóban saját klubjuk, a Bányászati Tervező Intézetben /BÁNYATERV/, a Széna téren nyílt 1967 tavaszán, - Stomfai Zsolt, az Intézet KISZ titkára és Haász Albert összehangolt munkája eredményeként. Minden vasárnap 5–10 óráig meghívott előadók, és Keresztes Tibor (alias Cintula) lemezbemutatója a legújabb külföldi nagy sikerekből színesítette a műsort. Jellemző a klubprogram újszerűségére, hogy Cintula ennek sikerét látva vált a hazai disc-jockey műfaj úttörőjévé. De a TOLCSVAY együttes is itt debütált – közönség előtt. Egy kis kitérőként érdemes erről is szólni:

    A két Tolcsvay testvér – mint arról már szó volt – a  WANDERERS–ben  kezdte zenész pályafutását, de viszonylag rövid idő alatt kikerültek a zenekarból. 1967 nyarán alakítottak egy zenekart, magukat - akik akusztikus gitáron játszottak - kiegészítve egy nagybőgőssel és egy női énekessel. Néhány saját szerzemény mellett (Egyszerű dal, Ne menj el!) komplett Seekers–repertoárt játszottak - meglepően jól. Haász Albert invitálta őket, hogy ezt a közönség előtt is mutassák be. Kezdetben kissé még húzódoztak, ami Haász szerint teljesen indokolatlan kishitűség volt. Végül mégiscsak felléptek – nagy közönségsikert aratva. Még a fellépés előtt Haász megkérdezte, hogy akkor mi is legyen a nevük? „New Singers”– - így a két Tolcsvay. „Ugyan gyerekek, hagyjátok már ezt az erőltetett angol-név mániát!”, - mondta Haász, és szólt Cintulának, hogy jelentsen be egy vadonatúj zenekart, a TOLCSVAY együttest. Így váltak - nem is oly sokára - ismertté.

    Az új klub híre/színvonala futótűzként terjedt el; jó néhány írás jelent meg a különböző újságokban, melyek – kivétel nélkül – elismerőleg méltatták. Nyilván ennek is szerepe lehetett abban, hogy az intézet igazgatója egy ízben - amúgy inkognitóban – ellátogatott, hogy személyesen is lássa: milyen remek, pezsgő kulturális élet színhelye az ő intézménye.
Megdöbbent.
Azt hitte – így ő – hogy itt a vállalat fiataljai /50–60 fő/ szórakoznak. De, hogy ennek minimum a tízszerese/!/, és hogy közöttük alig-alig látott ismerős arcot……..!? Másnap már hivatta a KISZ titkár Stomfait, és lekapta őt a tíz körméről. Az hiába érvelt azzal, hogy ebből az intézet KISZ szervezetének milyen jó kis pénz gyűlik össze, amit majd a fiatalok kedvezményes üdültetésére, meg még erre-arra stb. tudnak fordítani, – nem használt semmi. „Ez nem szórakoztató központ, hanem tudományos intézet. Mit szól ehhez a minisztérium, ha erről tudomást szerez?” – érvelt az igazgató.
Így azután alig egy éves tündöklés után megszűnt a klub.

    Innen az óbudai Frankel Leó Művelődési Házba került a zenekar, ahol vasárnap délutánonként játszott. Közben persze már több ízben felléphetett az Ifjúsági Parkban is, ahová az állandó zenekar BERGENDY mellé csak rangos zenekart hívtak meg vendégként. 1964-1965 –ben még csak a METRÓ, OMEGA, ILLÉS, SCAMPOLÓ, KÉK CSILLAG,….. 1966–1967-ben már mások, - így a WANDERERS is - felléphettek. Ezen fellépések kedvező visszhangja - és nem utolsó sorban ismét Módos Péter ajánlása - tette lehetővé, hogy l967 augusztus l-től szeptember 30-ig, /vagyis az idény végéig/, a WANDERERS játszhatott minden nap a kelet-német vendégszereplésre utazó BERGENDY helyett.

    A következő évben BERGENDYÉK már nem szerepeltek az Ifjúsági Parkban, ahová a Park vezetősége – hogy változatosabb legyen a program – három állandó zenekart szerződtetett, megosztván közöttük egyenlő arányban a heti hat fellépési alkalmat. Először a WANDERERS–nek kínálták fel a választási lehetőséget, amely a keddet és pénteket választotta – biztosítván magának a lehetőséget a hétvégi egyéb fellépésekre. A többi négy napon (hétfőn szünet) az előző évben befutott HUNGÁRIA és a THOMASTIC (kiegészülve Máté Péterrel) osztozott. És persze továbbra is szépen kapott a zenekar felkérést iskolai és különféle egyéb szervezetek által rendezett bálokra, közös koncertekre, és egy éven belül kétszer is volt önálló hangversenye a Fővárosi Művelődési Házban. (A másodikra a TOLCSVAY zenekart hívták meg - „elő-zenekarnak”!.)

    1969–ben a THOMASTIC együttes, amely már hosszabb ideje a Bercsényi Kollégiumban játszott vasárnaponként, afrikai szerződést kapott. A szerződés egy évre szólt. De utána mi lesz? Egy ilyen stabil és jól fizető, rangos klubot az ember nem szívesen veszít el véglegesen (ezt megelőzően az ILLÉSÉK klubja volt). Ezért Jeszenszky István, a zenekar szólógitárosa, megkereste Haász Albertet, - akivel már addig is jó kapcsolatban volt – és felajánlotta neki az egy éves helyettesítés lehetőségét, azzal a feltétellel, hogy a THOMASTIC hazatértekor a WANDERERS „visszaadja” nekik a klubot. A Bercsényiben játszani minden zenekar számára vonzó volt, így érthető, hogy ezt az esélyt a WANDERERS sem szívesen szalasztotta volna el. Haász Albertnek sikerült a Frankel Leó Művelődési Ház – ilyen vonatkozásban egyébként hihetetlenül hiú és sértődékeny - igazgatóját meggyőzni, aki így elválásukkor biztosította az együttest: alkalmasint újra szívesen látja őket. (Ez egyébként néhány év múlva be is következett.)

   Szóval a WANDERERS – lévén, hogy a cseréhez a klub vezetősége is hozzájárult – a Bercsényibe került, és ott teljes megelégedésre szerepelt. De lejárt az egy év, - és a THOMASTIC hazatért. És a kint történtek következményeként – rögtön fel is oszlott! Nem kellett tehát senkinek „visszaadni” a klubot! Erre az időre esett a Wanderers-beli puccs, minek következtében végülis Vitális helyére Jeszenszky került a WANDERERS–be, és egyúttal vissza, régebbi sikereinek színhelyére, a Bercsényibe.

 

II. A „Nagy  Csapat”

    Az 1969-1970–es idényt új összeállításban kezdte tehát a WANDERES a Bercsényiben. A dobnál egy „A”-kategóriás, igazi klasszis ült Bihari István személyében. A Vitálist váltó Jeszenszky István nemcsak jó képességű szólógitáros, hanem jó mozgású, jól éneklő, igazi „show-man”volt. Képes volt – egyszerűbb dolgokat - a fogával is elgitározni! /lásd: Jimmy Hendrix/. Berta így többször letehette a gitárt, és trombitálhatott Marió szaxofonozása mellett. Marió magabiztonságban és színpadi mozgásban nem maradt el Jeszenszky mögött. Zenei teljesítményéről már volt szó. Sánta hozta megbízható, magas színvonalú ének-és basszusgitáros formáját. Haásznak az éneklésben, a vokálozás mellett, Jeszenszkyvel együtt, csak a harmadik-negyedik szóló-énekesi poszt jutott. Az a helyzet állt elő, hogy az együttes egykoron legképzettebb zenészének számító Haász, saját hangszerén, ebben az összetételben - lévén, hogy a jazz és az improvizatív játék tényleg nem volt az erőssége – lényegében a sor végére szorult. (Pedig azért az évek alatt nem lett rosszabb!)

    Általában 15-20 perccel a kezdés után a Bercsényiben már bezárták a kapukat. Ekkorra rendszerint telt ház volt, ami 650 embert jelentett. A zenekar öt tagja ekkor már egyértelműen a zenélésből kívánt a továbbiakban megélni, ami – abban az időben – csak akkor tűnt valóban reális célnak, ha az ember Nyugatra ment – vendéglátózni. Mivel ez a lehetőség Haászt közel sem vonzotta annyira, mint a többieket, ezért átadta az ezzel kapcsolatos ügyintézői teendőket a minden hájjal megkent Jeszenszkynek, aki - bár derekasan igyekezett a kívánt célt elérni – hónapok multán sem tudott konkrét eredményt felmutatni. Az együttes ázsiója ugyan minden szinten folyamatosan növekedett, egyre nagyobb közönség előtt lépett fel, ahol egyre több szakmabelit is lehetett látni – de a gázsi osztáskor ez még mindig nem eredményezett egyértelműen derűs arcokat. Jó fél év múlva Bihari – elfogadván a külföldi útra induló WINKELMAYER BRASS invitálását – távozott. Jött helyette az ATLANTIS zenekarban ismertté vált Kovács Jocó /amúgy József/. A váltás nem törte meg az együttes zenei lendületét, mivel Jocót csak nagy rosszindulattal lehetett  volna elődjénél gyengébbnek nevezni.

     De alig telt el egy újabb fél év, Bertát a hadsereg (eddig elég jól sikerült „családfenntartóként” a dolgot „elsumákolni”), Mariót pedig Danyi Attila „vitte el” az „új”ATLANTIS-ba. (A régi, baráti viszony – legalábbis átmenetileg – meg is romlott emiatt a két, egykori KON–TIKI-s harcostárs között.) De, hogy a kép teljes legyen: Gallusz György, a jó nevű jazz-orgonista, egy triót alapított. Basszusgitáron Jeszenszky, a doboknál Kovács Jocó. (Ahogy Haász Albert erre az időre visszaemlékszik: egyszerűen nem értette, hogy a csapat talán legértékesebb tagját, Sánta Antalt – művész neve: Goló – miért nem hívták el valami remek ajánlattal. Persze – mint mondta – az sem kizárt, hogy hívták, csak ő nem ment. És nem is beszélt róla! De ez már sohasem fog kiderülni, lévén, hogy 2003-ban elhunyt.)

 
III.  Barátokkal, még elég magasan.

        Mert nem adták fel. Igaz, a talpra állás totális kilátástalanságát egy kissé enyhítette az a tény, hogy Jeszenszky, - mindaddig, míg az új trióval nem mennek külföldre – a csapat rendelkezésére állt. /Tekintve, hogy új együttesének itthoni fellépése, abban az időben alig volt/. Jocó pótlását azonban mindenképpen meg kellett oldani – és, természetesen – sürgősen kellett legalább egy gitárost is szerezni az eltávozott Berta helyére, akinek a gitározását Jeszenszkyével többé-kevésbé lehetett ugyan pótolni, - de meddig…?

    Jött – Georg Haymann dobjaival – BÁlizs GÁbor /egykori HOBBY, majd CENTRAL/. Nem volt éppen rossz dobos, – persze akkor nem is igen jöhetett volna – nagyon elegánsan dobolt, de azért messze nem úgy, mint közvetlen elődje; és Sztankay LÁszló /ő egykor szintén a HOBBY zenekarban játszott/, akit Jeszenszky „fedezett fel”.

Az 1971-es évnek tehát két új taggal vágott neki a megfogyatkozott WANDERERS:
        Sztankay László – szólógitár,
        Sánta Antal – basszusgitár,
        Haász Albert – orgona,
        Jeszenszky István /még ő is van!/ - gitár.
(Ezen kívül valamennyien: + ének!) Na, és Bálizs Gábor a doboknál.
A kényszerváltozások miatt az együttes stílusa erősen leegyszerűsödött. Sztankay biztos kezű fiatal gitáros volt, de nem érte el sem Jeszenszky lezserségét, sem Berta precizitását. A rutinról nem is beszélve! Tisztán és jól énekelt. A repertoárban túlsúlyba került a többszólamú slágerzene, ami a hangszerparkot és a tagok adottságait figyelembe véve, teljesen érthető volt. Mivel pedig az elsődleges szempont volt, hogy a szinte teljesen kiüresedett együttes minél előbb, ütőképesen, hírnevéhez méltóan tudjon szerepelni – nem volt idő saját számok kimunkálására. De ennek szükségességét az új tagok sem igazán érezték, a régebbiek véleményét pedig már ismerjük.

    Végülis a dolog nem sült el rosszul. A többszólamú éneklésre épülő repertoár tetszett a közönségnek. Az erősen túlsúlyban lévő külföldi számok mellett jól mutatott az évek óta játszott néhány saját szám. A Bercsényi klub továbbra is jól működött, a meghívások száma nemigen csökkent, az együttes gázsija elég tisztességes volt. Gólyabálok, szalagavatók, „E”-épület, Kertészeti Egyetem. Szóval még „ment a szekér”, de azért a hanyatlás szelét már lehetett érezni. Főleg Jeszenszky távozása után. Azok az együttesek – legyenek akár a legrégebbiek – akik nem jutottak rendszeres rádió felvételi lehetőséghez /vagy felvett számaikat nemigen játszották, - mert ilyen is volt bőven/; nem jelent meg lemezük, évente többször nem szerepeltek a televízióban /akkor még csak két csatorna volt!/ - egyre inkább kiestek az érdeklődés fókuszából.

    A WANDERERS is szép lassan szorult egyre hátrább. Ezt egyelőre csak a szakértő szem vette észre, - de az igen.   1972 tavaszán – közel egy évtized után – a Bercsényi klub beszüntette a pop-zenei rendezvényeket. Egy ilyen rangos klub elvesztése, egy ilyen stabil bázis megszűnése, akár végzetes is lehetett volna. De most – nem sokszor volt ilyen! – szerencséje volt a WANDERERS-nek:
       Egyrészt – tekintettel a többéves, jó kapcsolatra – a kollégium vezetősége engedélyezte, hogy a zenekar továbbra is a kollégiumban próbálhasson, heti három este.
       Másrészt – lehet, hogy ezzel kellett volna kezdeni – az 1972-1973-as idényre a Hess András téri Várklub szerződtette vasárnap délutánokra az együttest!

(A Várklub – ahol a fénykorában lévő ILLÉS volt éveken keresztül a házigazda – az ország egyik legpatinásabb és legrangosabb helye volt. Akinek itt volt – még ha csak egy évig is – a klubja, az büszke lehetett.)

Itt azonban már csak négytagú WANDERERS lépett fel. Jeszenszky ekkor már közel egy éve nem szerepelt a zenekarban. (Így már azt sem kellett – érdekeltként – megérnie, hogy a Bercsényi Klub bezárt.) Noha a vezetőség és a Várklub közönsége egyaránt meg volt elégedve a zenekarral /amaz nem kevésbé!/ - a következő idényben mégsem került sor hosszabbításra. „Legyen minden évben más. Így változatosabb a dolog. Végülis, jó zenekar van elég.”- volt a vezetőség koncepciója, és ezzel az állásponttal nehéz lett volna vitába szállni.

    Haász Albert tehát felkereste a Frankel Leó Művelődési Ház igazgatóját, és megállapodott vele a zenekar visszatéréséről. De ez már az ő szemében olyan volt, mint mikor az egykor teljes harci díszben, nagy önbizalommal és tervekkel útnak induló hadsereg, évek múlva lerongyolódott, megfogyatkozott és megvert seregként tér haza sebeit gyógyítgatni, megpihenni.

    Lehet, hogy már előbb is szót kellett volna ejteni a Margitszigeti Casinóról, amely hosszú éveken át meghatározó szerepet játszott az együttes életében, és ezen történet mind a négy szakaszából egyaránt kihagyhatatlan. A Casinó a hatvanas évek elejétől a hetvenes évek közepéig Budapest egyik legkedveltebb, és – a Budai Ifjúsági Park után – a legnagyobb nyári szórakozó helye volt. Alapvetően vendéglátóhely, ahol jobbára a „nem-teenager” közönség szórakozott. A zene is inkább hagyományosnak mondható volt. 1969-ben a Casinó ezen a téren modernizációt határozott el: a Pannónia Vendéglátó Vállalat – a Casinó is ő alájuk tartozott – művészeti igazgatója, a már általa egy ideje a „célkeresztben” lévő zenekart, a WANDERERS–t szemelte ki erre a feladatra. 1969. május 1.-től szeptember 3o.-ig szerződtette mindennapos játékra az együttest. A WANDERERS szereplése ráirányította a fiatalabb korosztályok figyelmét az addig általuk kevésbé ismert szórakozó helyre, de - lássunk csodát – az addigi látogatókat sem riasztotta el! (Csupán a túlparti, Szt. István Park és környéke lakói panaszkodtak a megnövekedett hangerő miatt.) Még három éven keresztül szintén ez volt az együttes nyári elfoglaltsága, ahol – természetesen - standard műsorukat játszották mindvégig.

    Az 1973-as év elején jelentette be Sánta Antal, hogy felhagy a beat-zenéléssel, /mivel ez akkor nagyon bizonytalan egzisztenciális lehetőségeket kínált/, és – végzettségének megfelelően – a természetvédelemmel fog foglalkozni. A neki felkínált állás pedig nem teszi lehetővé, - még mellékfoglalkozásban sem - hogy zenélni is tudjon. És a Sashegyen lett természetvédelmi főfelügyelő.

    Ezzel lezárult a zenekar történetének harmadik fejezete, melyre leginkább az volt jellemző, hogy a tagok elsősorban barátoknak tekintették egymást, és csak utána munkatársnak. Bár sok nehézséggel kellett megbirkózniuk, de igazán sohasem érezték magukat padlón. Önbizalommal telve, jókedvűen zenéltek, és még Haász, ill. Sánta sem gondolta egy percig se komolyan, hogy nem elég jók. Pedig ők – ebből a szempontból – láttak szebb napokat is! Az elmondottakra mi sem jellemzőbb, mint hogy a zenekar ezen – Jeszenszkyvel együtt – öt tagja szoros baráti kapcsolatot tart fenn a többiekkel mind a mai napig. ( Pontosabban csak négy tagja, -  ill. tartott, -  mivel Sánta, mint arról már szó volt, 2003-ban hosszas betegségben elhunyt. )

 
IV.  Lejtmenet

  
        Sánta Antal kiválása padlóra küldte az együttest. Haász Albert megpróbálta a sorokat rendezni, de ez csak mérsékelten sikerült. Két embert kellett Sánta helyett beállítani, mert hozzá hasonló kvalitású, - egy személyben basszusgitáros és énekes, - nem volt a szabadpiacon, vagy a WANDERES nyújtotta perspektíva nem vonzotta eléggé.

Tóth Sándor a GESAROL-ból /a P.MOBIL őse/ és Bajor Endre /amúgy Sztankay sógora/ egy kisebb zenekarból került az együttesbe. Tóth gitártudása csak ritmusgitározásra volt elegendő. Fakó, rekedtes énekhangja ugyan alkalmassá tette őt néhány szám eléneklésére, de ütőképes énekesként nem jöhetett szóba. /Viszont technikusi teendők vonatkozásában rendkívül hasznos volt!/. Bajor korrekten basszusgitározott, de mellette csak vokálozásra volt alkalmas.

    Nem sokkal ezután Bálizs bizalmasan közölte Haásszal – miután elvégezte az egyetemet /vegyészmérnök lett/, és megnősült – hogy „ Nyugat-Németországba óhajt /nem egészen törvényes úton/ távozni”. Ez meg is történt. Utódja, Sztankay egykori dobos kollégája, Pusztai László lett. Ő nem dobolt éppen gyengébben, mint Bálizs, de egyéb kvalitásai messze elmaradtak elődjétől. De még szinte ki sem fújták magukat a tagcserét követően, mikor Sztankayt is megtalálta a honvédség. Helyére Papp István /Steve/ került. Mikor Haászék elmentek zenekarában meghallgatni, határozottan jó benyomást keltett: éneklés közben is alájátszotta a nem éppen egyszerű gitárrészeket /J.Hendrix, Cream/. De a WANDERERS-ben nem tudta ezt a nívót produkálni. (Igaz, itt teljesen más repertoárt kellett megtanulnia, és az éneklésben sem kapott komolyabb szerepet.). A jelentősebb fellépéseken idegességében sokat rontott. Alig több, mint félév után - közös megegyezéssel - távozott.

     Utódja Simon Gábor, a RA – II. zenekarból. Simon nagyon jó kezű, képzett gitáros volt. Jobb, mint Sztankay és Papp. Már ameddig a WANDERERS-be nem került! Régi zenekarában nagy élvezettel /és nagyon jól!/ játszott Led Zeppelin, Ceam, Doors, J.Hendrix számokat. A WANDERERS műsora azonban nem nagyon volt ínyére. Lelassult, unottá vált, és teljesen elszürkült a játéka. (Ez a két, egymás utáni, teljesen hasonló jelenség, ha akkor nem is tűnt fel, utólag azonban mindenképpen elgondolkoztató.) Most már Haász maradt az egyetlen – jónak mondható – szólóénekes, mert Simon-nak ebben abszolút semmi gyakorlata nem volt. A második/harmadik szólamot - Bajorral együtt -még beénekelte, - az’tán annyi.

     Közben az együttes ismét lehúzott (1974 és 1975) két nyarat a Casinóban, és két őszi-téli idényt a Frankel Leó Művelődési Házban. Az Ifjúsági Parkban ezen a két nyáron csak elég ritkán szerepelt, mert ekkor mindig el kellett kéredzkednie a Casinóból /amit havonta egyszer,- megfelelő helyettes biztosítása mellett - amúgy megtehettek/. Ekkortájt már Haász sem bízott a „szebb jövőben”. Mondta is: ha megszűnne az a lehetőség, hogy a Bercsényiben próbálhassanak, ő már nem kezdene új próbahely után futkosni. Közben a doboknál váltás történt: Simon egykori zenésztársa, Vaskó Tibor került az együttesbe. (Ki tudja már, hogy miért?) Nem dobolt elődjénél sem jobban, sem rosszabbul. De egyéb vonatkozásban sem lehetett sok különbséget felfedezni.

      Az 1976–os év már tényleg a mélypontot jelentette. A Frankel Leó Művelődési Ház – a csekély látogatottság miatt – csak csökkentett gázsival lett volna hajlandó az együttest tovább a foglalkoztatni. Ezt – természetesen – Haász önérzetesen visszautasította, így a zenekar 1975 őszétől kezdve alkalmi fellépésekből vegetált. Lassan–lassan már új számokat sem tanultak, és ekkor már mindenkiben világossá vált, hogy ez így soká nem mehet. Az egyre ritkuló fellépéseken sem törték össze magukat, rutinból, unottan lenyomták a kötelező penzumot, majd felvették a gázsit.

      Szeptemberben, az egyik Ifjúsági Park-beli szereplés szünetében, Baráth László, parkigazgató, /akivel Haász - stílusosan – szinte baráti viszonyban volt/, behívta őt irodájába. „Többször megfigyeltelek Benneteket. Ha csak hallgatom a műsort – „okay”. De, ha látom is…..! Mondd Berci, miért utáljátok Ti a közönséget?” – így az igazgató.
„ De hát honnan veszed azt, hogy mi utáljuk őket?” – kérdezett vissza Haász.
„Mert csak rátok kell nézni. Úgy játszotok, mintha közben legszívesebben lehánynátok őket.”
A buli végén Haász mindezt elmondta a többieknek, s közölte, hogy ő is felhagy a színpadi zenéléssel. Addig hajlandó még közöttük lenni, míg nem találnak megfelelő utódot, és amíg azzal nem lesz játszóképes a zenekar. „De vigyázat! Épp a napokban közölte velem a kollégium igazgatója, hogy néhány hónap múlva megkezdődik a Bercsényi részleges felújítása, aminek következtében a további próbák lehetősége megszűnik.” – tette hozzá.

„Dehogy keresünk új orgonistát, meg új próbahelyet. Abbahagyjuk mi is „ – jelentették ki a többiek egybehangzóan.

És többet már nem is léptek fel.

De nem is hiányoztak senkinek.

2013.-ban került elő az együttes egykoron , promóciós célra  készült, próbatermi felvételeit tartalmazó kazetta. Ezeket tartalmazza Haász Albert által 2014.-ben megjelentetett dupla CD.

(A WANDERERS együttes próbatermi felvételei 1970.-72.-74.   Lásd: YouTube)

Beszélgetés Haász Alberttel. /2003./

Interjú a Zenetudományi Intézet archívumából

Lásd még:

Zoltán János: Rockcirkusz
Kelemen András & Oláh Árpád: A magyar rock bölcsője (1960-1970)